csillaglány

Itt van ez a gyerek dolog. Szeretnék gyereket, de egyáltalán nem bánom, hogy eddig egyik pasimtól sem született. Egyiket sem tudnám elképzelni a gyerekem apjának. Egyik után sem sírok. Minden úgy jó, ahogy van. Én ezt úgy szeretném, hogy az legyen a gyerekem apja, akivel leélem az életem. És most el nem tudnám képzelni egyik volt pasimat sem, hogy vele éljek.

Mondtam már, hogy éppen méregtelenítek pasi fronton?

A tököm tele van az együttlakás rendszerével! A fürdős lakótársam ráadásul rohangászik a lépcsőkön föl le és iszonyatos erővel csapja a lábát a padlóhoz. Ettől beremeg és dübörög az egész ház, különösen az én szobám, melyet csak egy gipszkarton fal választ el a folyosótól. Bár a remegés a padlón keresztül érzékelhető is.

Még az ittlakásom idején próbáltam felhívni erre a remek szokására a figyelmét és változtatásra bírni. Ott rontottam el, hogy ezt egyszerre neki és a csak Robotzsaruként emlegetett másik lakótársamnak egyszerre mondtam el. Hozzá képest az övé valóban szóra sem érdemes. Hiába, no, nem bírom a nyílt konfliktusokat! Viszont Robotzsaru már szerencsére nem lakik velünk. Na az aztán dübörgött rendesen!

Az a helyzet, hogy fürdős lakótársamat és barátnőjét eléggé bírom, ezért is nehéz számomra felhozni ezt a dübörgős dolgot. Ha meg nem bírnám őket, akkor meg azért lenne nehéz:)

Most edzem magam arra, hogy mégiscsak szóbahozzam. Azt vettem észre, hogy ahányszor beszélek vele ez a dolog tolakszik az agyamba állandóan.

Miért nem lehet macsakaléptekkel közlekedni mindenkinek?

Az alattam lakó szomszéd (ez már a harmadik, mióta beköltöztem) imádja a házimozirendszerét használni mindenféle dübörgős és egyéb filmek nézése esetén. Ez számomra azt jelenti, hogy kiválóan hallom én is az egészet, de nem látom. Párszor már szóltam neki az elmúlt időszakban, nem sokat használt. Rendőrrel is fenyegetőztem, semmi.

Miért, ó miért nem képesek az emberek tekintettel lenni másokra? És miért kell zajok között létezni? Kinek jó ez?

A fürdőszobával egybeépített vécé akkor kibaszottul idegesítő, amikor legalább fél órai tartogatás után végre ráveszem magam, hogy kimenjek pisilni és kiderül, hogy lakótársam épp fürdik, és ez nála minimum fél óra vagy több kádbéli áztatást jelent. Nem tudom mikor kezdte...

Egyébként most úgy mondom, hogy detoxikálok férfi téren. Az elmúlt pár évben annyi minden élmény ért ilyen téren, hogy egy kicsit besokalltam. Különös tekintettel a legutóbbi energia vámpírra. Szóval magamat is megleptem azzal az érzéssel, hogy most, ha lehet, inkább nem szeretnék kapcsolatba bonyolódni semmi férfiemberrel. Az év eleji jóslás is inkább rémülettel, mint izgalommal teli várakozással töltött el arra vonatkozólag, hogy februárban lehetséges valami könnyebb kaland, majd az év vége felé várható a nagy szerelem megjelenése.

Félreértés ne essék. Nem egyedül képzelem el az életemet, de így visszagondolva az utóbbi kapcsolataim többet vettek ki belőlem, mint amit adtak. Na, ebből van elegem, ezt detoxikálom épp. Azt szeretném végre, hogy találkozzak azzal a férfival, akire felnézhetek, aki értékel és aki nem tőlem várja a megoldásokat élete bármilyen problémájára. Az ilyen férfi tisztában van a saját értékeivel, tudja hol a helye az életben és vállalja a felelősséget a tetteiért és saját magáért.

És nem azt mondom, hogy egy szuperagy vagyok, de borzalmasan szenvedek akkor, amikor úgy tűnik és sokkal okosabb, tapasztaltabb, tájékozottabb vagyok, mint a másik. Ezt bármiféle kapcsolatra értem, nemcsak szerelmire. Én is szeretnék végre kapni!

Fontosnak tartom, hogy a férfi ember adjon magára. Ez annyit jelent, hogy a haja legyen rövid, és rendszeresen vágott, különösen ha az már őszül, ritkul, ilyesmi. Körme pedig rövidre vágott. A hosszú köröm igen rémisztő tud lenni, nemcsak azért, mert nem esztétikus egy férfin, de azért is, ha arra gondolok, hogy mondjuk izgalmas helyeken megérintene. Bizonyos helyek a testemen igen érzékenyek és sérülékenyek. Egy finomnak szánt érintés hosszú körmökkel inkább fájdalmas és kiábrándító. Aztán rendszeres fürdés (napi szinten), enyhe parfüm illat nem árt. És hát száj- és fogápolás. Ez szerintem nem túl bonyolult.

Mindez onnan tolult fel bennem, hogy csütörtökön egy szimpatikusnak tűnő ITs szakember legalább fél centis körmét sikerült megszemlélnem, mely pénteken még hosszabb volt, értelemszerűen. És ugyanazon a napon találkozóm volt egy könyvtáros szakemberrel is, amitől már előre viszolyogtam, mert emlékeztem legutóbb előrelátóan messze ültem tőle, mert szagolhatóan napok óta nem fürdött, a terem végében is jól érezhető szájszaga volt, valamint hosszú körme, és hónapok óta nem vágott ritkuló őszes haja. És pénteken csak ketten voltunk egy kicsi kis szobában.

Bizonyos munkakörökben mintha menő lenne az ápolatlanság. Ilyen az IT és a könyvtáros. Egy sales-es vagy marketinges azt hiszem nem süllyedne le idáig.

Egy igényesebb férfi bennem is találhatna persze kifogásokat. Pl. naponta egyszer fürdöm, többnyire este. Ritkán sminkelem magam és nem járok szoknyában és magassarkúban. A hajamat sem mosom minden nap, mégis jól néz ki. Megjegyzem a hajmosás nálam minimum egy óra szárítással meg minden, lévén hosszú és rengeteg. Amikor még vasaltam is, akkor ez plusz 20 percet, fél órát jelentett. Az napi szinten kicsit sok lenne.

Az intuicióm egyre jobban fejlődik, azt kell mondanom. Azt ugyan nem tudtam, hogy miért, de határozottan éreztem, hogy a mai délelőtti kineziológia alanyom nem fog eljönni. És valóban! Reggel kaptam egy sms-t holmi hasmenésre és gyomorrontásra hivatkozva. Hmm.

Itthon vagyok és nem, egyáltalán nem hiányzik, hogy egy buli kellős közepén legyek. Örülök, hogy erre a szintre is eljutottam. Bujjék mindenkinek:)

Nem mondom, hogy nem szorult össze a torkom, meg a gyomrom kicsit, amikor megpillantottam a fészbukkon a múlt hétvégi parti fényképeit, amin én már nem voltam ott. A fényképek egy másik nő gépével készültek és be is van tagelve egy-kettő, így bukkantam rá. Nem is értem ezt a torokszorítást, mert valójában azt kívánom neki, hogy találja meg a boldogságot. Mondjuk ez a nő is controll freaknek tűnik a javából. De hát változás nélkül mi másra is lehet számítani?

A legutóbbi bejegyzés azt sugallta, hogy minden szépen lezárult végül. Úgy tűnt, de mégsem. Következett még pár email, meg telefonhívás, bár egyre józanabb. Aztán találkozni akart minél előbb, hogy a cuccait visszaadjam. Viszont én pont akkor mentm haza, így aztán végül pont azon a hétvégén tudtunk találkozni (06.24.) amiben eredetileg is megállapodtunk, hogy találkozunk tisztázni a tisztázandókat.

Meglepődött, hogy elköltöztem. Bejött és azt gondoltam, hogy majd barátian elcsevegünk. Ehhez képest hamarosan szélesre tárta a karjait és kérte, hogy öleljem meg. Gondolkodás nélkül megtettem és nagyon nagyon jól esett. Magamtól ezt nem mertem volna felvállalni. Igazság szerint még addig sem jutottam el, hogy ilyenre gondoljak, mert eleve ütközik az elveimmel. Mindenesetre hálás vagyok neki, hogy így felvállalta az érzéseit és nekem is segített ezzel. Meg is zavart persze rendesen, de azért hideg maradt a fejem:) Vacsiztunk, hozott sütit, a kedvencem. Utána még elmentünk sétálni, kéz a kézben, meg átölelve, meg egy-két csókot váltva. Hiába is voltam megzavarodva, meg ő is, tudtam, hogy ezt nem lehet újracsinálni. Minél többet beszélgettünk, annál inkább világos volt, hogy semmi nem változott. De miért is változott volna drasztikusan bármi is?!

Elláttuk egymást jótanácsokkal a jövőre nézve és úgy tűnt, hogy el tudunk szépen búcsúzni. Folyamatosan abban reménykedtem, hogy nem fogja előhozni, hogy legyen még egy búcsúszex, így aztán megmaradhat a méltósága. Sajnos ez nem jött be és kénytelen voltam nemet mondani. Semmi értelme nem lett volna. Nemet mondani viszont rossz.

A búcsú azért így is tök szépre és kultúráltra sikerült. Jóformán az első olyan pasi, akire jó szívvel gondolok vissza, és pozitívumok is eszembe jutnak róla. Azt gondoltam, hogy sikerült szépen lezárnia neki is és megértenie azt, hogy vége. Azóta jött még pár email, ami folyamatosan abban erősített meg, hogy jól döntöttem. Aztán volt múlt péntek éjszaka egy nem fogadott hívásom. Éppen útban volt hozzám. Nem tudom, hogy vajon ide is jött-e, vagy visszafordult fél úton. Mindenesetre tiszta szerencse, hogy le volt némítva a telefonom. Visszautasítani valakit igen kemény és rossz nekem is. Ezt egy email követte, de nem a pénteki eseményről, hanem egy korábbi eset megmagarázásával. Most itt tartunk.

Tegnap egyszerűen nem tudtam felvenni a telefont. Úgy éreztem, hogy nem adja meg nekem azt az időt, amire szükségem van. A gombóc is és az értetlenkedés is előjött ismét. Zavart az egész. Az is zavart, hogy nem tudom megoldani. Zavart, ahogy ragaszkodott hozzám. Szinte 'obsessed' így angolul (na megvan, rögeszmésen, magyarul). Sok volt. Nagyon szerettem és szeretem még most is, de nem ez a megfelelő idő nekünk. Nem vagyunk egy szinten és ezt mindketten érzékeljük. Csak másként.

Valahogy megkönnyebbültem a levél olvastán. Nagyon kulturált, szép és jó és ki van mondva. Nem nekem kellett kimondani. Talán ezt kellett kivárni.

Teljesen olyan az egész, mint amilyen kapcsolatokban voltam már, csak most én a másik oldalon vagyok. Tükröt tartott nekem. Köszönöm. Sokat tanultam belőle.

Az alattam lakók iszonyat hangerővel hallgatják a zenét. Amikor lementem megkérni őket, hogy halkítsák le, visszavágtak azzal, hogy nálunk meg nagyon hangosan zúgnak le a lakók a lépcsőn, ami pont az ő faluknál van. Próbáltam kompromisszumot ajánlani azzal, hogy ráveszem a lakótársaimat a csendes lépcsőn való közlekedésre, cserébe ők halkítsák le a zenét. Sajnos kompromisszum ajánlás helyett támadásnak vette és egyből rámförmedt, hogy miért nem hallgathat zenét a saját lakásában. Mondtam, hogy nem az a baj, hogy hallgatja, hanem az, hogy nagyon hangosan és pont az én szobám alatt. Ezenkívül van még pár lakó az utcában, akik előszeretettel üvöltetik a zenét a nyitott ablakban. Még szerencse, hogy nem rekkenő hőség van és simán elvagyok csukott ablaknál a nyár közepén. Mondjuk a festékszag így meg kicsit bentragad. Jah, kérem olcsó festéknek híg a szaga.

Kedves Univerzum!

Most, hogy végre elköltöztem a hangszigetelés nélküli házból, mondd meg, hogy miért, ó miért kapom én ezeket a zajos szomszédokat?

Köszi: CSL

Kedves Univerzum!

Nem tudom mit akarsz üzenni a szőnyegpadlós fürdőszobával ismét. Kérlek fogalmazz egyértelműbben!

Köszi: CSL

Költözésre készen állok. Kettőre jön a költöztető manandvan. Ez a költözés más, mint a többi. Teljes nyugiban vezénylem le. Nem kezdtem el hetekkel előtte apránként pakolni, vagy eltervezni, hogy dobozolok és helyette netezni és lelkiismeret furdalást érezni és pánikolni, hogy sosem leszek kész. Helyette elmentem szerda este egy összejövetelre, ahol nem ismertem senkit, mert akit ismertem, az nem jött el. De hirtelen felfedeztem egy pár nappal azelőtt megismert lányt és egyből nem voltam annyira feltűnően elveszett, majd odajött egy srác, és amikor lelépett piáért hirtelen berobbant egy másik lány és elhívott egy szerveződő kórusba énekelni. És kiderült, hogy van egy közös ismerősünk. Kicsi ez a London. Majd péntekre kivettem egy szabadnapot és szépen összedobozoltam szinte mindent, hogy estére ismét kocsmázni indulhassak. Ott az első lányról kiderült, hogy szintén van közös ismerősünk, egy volt általános iskolai osztálytársam. Kicsi ez a világ.

Két és fél hónappal ezelőtt pedig költözés és pakolás előtt szépen megebédeltünk, szeretkeztünk egy jót, azóta sem jóformán. És a szünetünk már nagyjából három hete tart. Az első héten még gombóc volt a gyomromban, aztán folyamatosan megnyugodtam. Majd a hét elején végül beszéltünk. A gombóc újra előjött. Tisztáztunk ezt-azt és továbbra is szünetelünk. Én elég jól viselem, ő kevésbé. Én akartam, mondjuk. Folyamatosan megy a dilemma a fejemben, hogy mi legyen. Ahogy eddig volt, úgy nem lehet tovább. Csodákra számítani nem lehet. Viszont dolgozik magán rendesen. Az eredményhez pedig idő kell. Van-e vajon ehhez nekem türelmem?

Addig még elviselhető a máról holnapra élés, amíg máról holnapra nem halok éhen. A fasza frusztárció akkor üt be, amikor rájövök, hogy veszélyben a suli finanszírozásom, nem tudok a plusz tanfolyamra menni és hirtelen lenne horvátországi meditálós nyaralás ismét (tavaly nem volt, ígyhát nem maradtam le akkor semmiről). Igen, igen, most már valamit tennem kellene az anyagi fellendülésem érdekében.

A lábszőrtelenítés az mindig egy macera. Már készülök rá napok, sőt hetek óta. Valami kifogást mindig találok. Most pl. már késő van. Meg úgyis csak én látom. A szerencsés az angliai nyárban, hogy alig van lehetőség harisnya nélkül szoknyában sétálni az év bármely szakában, beleértve a nyarat is. Ma, június 10-én pl. farmerban, hosszúujjú pólóban, pulóverben, dzsekiben és sálban majdnem fáztam.

Nem is tudom mi a rosszabb, a szívet-lelket hasogató fájdalom, amikor azt érzed, hogy alig kapsz levegőt és alig tudod végig vonszolni magad az előtted lévő napon, órán, percen, mert annyira fáj, vagy a bénultság, amikor azt érzed, hogy nem érzel semmit, de a gyomrod egy görcsben van, és be vagy tompulva teljesen és nem érted hogy jutottatok idáig.

Pozitív:

teljesen elveszek benne szerelem érzése, 100% figyelem irányul rám, elmentünk a RoyalFestivalHallba, elmentünk Burfordba, jó a szex, kapok néha virágot, nyitott mindenre, megértő velem, érdekli, hogy mit csinálok, nem kritizál, csináltunk vicces fényképeket, sétáltunk a RichmondParkban, most, hogy így gondolkodom a pozitívumok vannak bennem, szemben korábbi pasikkal, akikről főleg a negatívumok maradtak meg, segített költözni, voltunk korizni, gyengéd, figyelmes, érdeklődő, változásra nyitott, pszichológushoz kezdett járni, szeret engem, tudunk beszélgetni mindenről, a problémákról is, megértő, kompromisszum-kész, nem dohányzik, nem iszik angol módra, nem szereti a focit nézni, hasonló az értékrendünk, voltunk musicaleket nézni, tükröt tart elém, tudunk együtt nevetni, nagyvonalú

Negatív:

szorongás (nagyon durván), pánikolás és ezek vonzatai, elnyomó család, nem élt egyedül szinte sosem, anyuka rettentesen óvta mindentől, szívja az energiámat, túlzottan ragaszkodik hozzám, néha azt érzem megfojt a szeretetével, volt feleség, akinek feleségtartást kell fizetnie, volt feleség, aki érzelmileg a sárbatiporta, önbizalomhiány, tapasztalat hiány, hajlamos alárendelt szerepet játszani

És igen, ez a közlés annyira fontos, hogy a munkahelyemről írtam. Otthonról akartam reggel.

Szóval azt jelzésértékűnek kell felfogni, ha a gyomrom egy görcsbe áll arra a gondolatra, hogy a hétvégét a pasimmal töltöm.

Nézegettem egy évvel ezelőtti fényképeket. Hogy azokon mennyire felszabadult és vidám voltam meg pozitív meg minden. Pedig akkor aztán nagy kakaóban voltam meló ügyileg meg pasi ügyileg.

Most meg mennyire lent vagyok, pedig meló is van, csak pénz nincs, meg pasi is van, csak terhelt a kapcsolat.

Aztán hirtelen fbon csetelni kezd velem a tavalyi srác. És nagyon meleg szívvel emlékezik rám:)

Szerintem épp áltatom és becsapom magam és nem akarok szembe nézni a valósággal.

Épp állásokat pályázgatok. Ilyen statisztikai kérdések vannak némely honlapon a jelentkezési lap végén:

"Is your gender the same as the gender you were assigned at birth?"

"Do you live and work full time in the gender role opposite to that assigned at birth?"

Na, hát úgy tűnik a gimis osztályból a csajok közül már csak tényleg nekem nincs gyerekem. Hárman voltunk barátnők, és ebből ketten maradtunk a sor végére. A fiúk közül meg egyről tutira tudom, meg talán még egy.

Ebből a házból, ahova mintegy két hete költöztem kib@szottul kifelejtették a hangszigetelést. Minden szó a lakás bármely pontjából bármely pontjában kiválóan hallható. Most meg még valamelyik szomszéd kertjében is partiznak. Ezenkívül a kaja szag is egyenesen a szobámba áramlik a szobám alatt lévő konyhából.

Megőrülök, ha ez sokáig így lesz. Mondjuk mitől változna meg, azt nem tudom.

Hát mégiscsak öngyilkos lett, úgy ahogy azt éreztük rögtön az első pillanatban, amikor megtudtam, hogy meghalt. Az apja egész eddig várt az igazság kimondásával. Míg a barátai nagy részének elmondta, a családnak egy hatalmas kamu történetet adott be. A lenyugodott érzelmeket sikerült ismét felkavarni. Szar, szar, de legalább már tudjuk. Még búcsúlevél is van, benne mindenki név szerint. Ezt is képes volt 4.5 éven át rejtegetni.

Megvan mi a bajom. Az, hogy tanítok, de nem sokat tanulok. Egyenlőtlen ez a felállás nagyon, nagyon, nagyon.

Ez varázsütésre nem változik meg. Sajnos. Nekem is beletelt pár évbe és rengeteg önmunkába, míg rájöttem ki vagyok és mit érek.

Választhatok, hogy elfogadom ezt úgy, ahogy van, vagy ... Vagy?

Ha nem írok, akkor annak vagy az az oka, hogy minden hepi, vagy az, hogy nem akarok analizálni. Tehát strucc politikát folytatok, hátha megúszom. Vagy mindkettő egyszerre.

Mert elvileg minden hepi, ugyanakkor vannak hiányérzeteim. És fogalmam nincs róla, hogy normális-e, mert még nem voltam igazán normális kapcsolatban. Mondjuk olyanban, amiben most, hogy fülig szerelem van mindkét részről. Ez az érem egyik oldala. A másik kicsit karcosabb. Ott lapulnak a hiányok. Mert amíg én az elmúlt tíz évemet a saját magam megtalálásával, a batyuim rendezgetésével töltöttem mindenféle pszichó, csoport,  dráma, hellinger, meditálás és kineziológia segítségével, addig ő a sötét verem mélyén reszketett és várt a csodára egy abszolút reménytelen és romboló kapcsolatban.

Míg én tapasztalatokat szereztem, magyarul éltem, addig ő az életet próbálta megúszni. És tudom, hogy család, neveltetés, meg minden, de azért nagy a szakadék ezen a téren. Néha úgy érzem, hogy ez nem felnőtt-felnőtt kapcsolat, hanem gyakran anya-gyermek. És ki akar a gyerekével lefeküdni mégha az az eddigiek közül a legeslegjobb is?

Remény persze van, mert nyitott a változtatásra, de hát az meg idő.

Mindenesetre igyekszem élvezni az élvezhetőt:)

Megvolt a hosszúhétvége. Nagyon szép, kellemes és nyugodt volt. Vannak fényképek, és egyiket sem rakhatom fel a fészbukkra, mert a családom nem tud róla.

Nem akartam elmondani Anyámnak, mert valahogy attól tartok, hogy azzal megtöröm az ívet. Úgy értem akkor már lesz egy külső kontrol, aminek akarva akaratlan meg akarok felelni. És nem akarok megfelelni.

Arra jöttem rá nemrég, hogy elképzelhető, hogy nem az a gyökere a dolgoknak, hogy Anyám tudat alatt akadályozza a kapcsolataimat, hanem a hellingeri elképzelés szerint én szolidarítok a tíz évvel ezelőtti párkapcsolat nélküli Anyámmal.

Tehát a felelősség visszaszáll rám.

Költözés depresszió van. Ez annyit tesz, hogy dobozolnom kellene és nem dobozolok. Majd pánikolok utolsó pillanatban, szokás szerint. Egyelőre még mondjuk fogalmam nincs hova költözöm. Annyi van csak, hogy a tulaj eladja a lakást, legalábbis nekünk ezt mondta és részemről 4 év, lakótársam részéről 8 év itt lakás után mintegy 1 hónapot adott arra, hogy találjunk magunknak új lakást.

Ez a felmondás persze elég jól jött, mert amúgy is el akartam innen húzni, csak kényelmes voltam. Most persze a jelenlegi szobámnál sokkal kisebb, sokkal drágább és undorítóan koszos lakások vannak a piacon, amiben minimum 5 ember lakik. Van még két hetem találni valamit. Az első héten pánikoltam rendesen, most valami nyugalom szállt meg. Kell lennie megoldásnak.